Rendszerfejlődési szakaszok

A rendszerek túlélési, fejlődési és transzformálódási folyamata három jól körülhatárolható szakaszra bontható; ezek az autoritási, az intimitási és a munka szakaszok. Az egyes fejlődési szakaszok egy-egy elsődleges fejlődési célt szolgálnak. Az autoritási szakasz elsődleges célja, hogy a rendszer kialakítsa problémamegoldó irányultságát, felépítse saját autoritása megőrzésének készségét, illetve a tagok, mint autoritások működő szerep-kapcsolatokat alakítsanak ki egymás között. Az intimitási szakasz elsődleges célja a csapatépítés, vagyis az, hogy a rendszer tagjai megtalálják a kellő egyensúlyt a csoport iránti elköteleződés és az individualizáció között. A munka szakasz elsődleges célja, hogy a rendszer érzelmi és értelmi intelligenciáját fejlessze, és az így megszerzett erőforrásokat és tudást felhasználja feladatai effektív végrehajtásában.

Egy élő humán rendszer másodlagos céljai elérésének szükséges, de nem elégséges feltétele elsődleges céljainak elérése. Az, hogy egy adott fejlődési szakaszban lévő csoport mennyire sikeres a feladatai teljesítésében (explicit célok), függ attól, hogy mennyi energia emésztődik el a fejlődési szakaszra jellemző hányattatásokban (implicit célok).

Az implicit célok irányultsága a szakaszra jellemző hajtó- és visszahúzó erők beazonosításával fedhető fel. A hajtóerők túlsúlya elősegíti az elsődleges célok elérését, míg a visszahúzó erők növekedése az egymással versengő, implicit célokat erősítik. A gyakorlatban nem a kívánt erő növelése, hanem a nem kívánt erő csökkentése valósul meg, azaz az adott fejlődési szakaszra jellemző visszahúzó erők csökkentése együtt jár azzal, hogy a hajtóerők növekednek, és a rendszer átlép a következő fejlődési szakaszba.

A rendszerfejlődés nem lineáris folyamat, a szakaszok sorozata sokféle formában jelentkezhet: ismétlődően, előre-, visszalépve vagy éppen ciklikusan. Egyes szakaszok szinte észrevétlen ideig tartanak, míg más szakaszok olyan sokáig, hogy úgy tűnhet, a rendszer véglegesen megrekedt a fejlődésben. Az a felismerés, hogy egy adott szakaszban a rendszer mely problémák megoldására áll készen, és melyek kezelésére még nem, azzal a következménnyel jár, hogy a rendszer önmagát külső környezetének (szuperrendszerének) viszonylatában képes szemlélni.